Dea sietős léptekkel haladt a Cc154-b jelzésű hibernáló állomás személyzeti folyosóján, kezében egy régi stílusú, puha fedelű könyvvel. Borítóján a Stonehenge-et ábrázoló grafika kellette magát. Menet közben belepörgetett a lapokba, élvezte a friss nyomdafesték illatát. Régen vágyott már erre a példányra, de ki kellett várnia a sorát: a kalózirodalom szempontjából mit sem ér a katonai rang. A vezérlőbe érve Joon látványa fogadta, a technikusa a létfenntartó egységek ellenőrzését végezte a képernyő fölé hajolva. Amikor a nő belépett, a férfi először a kezében tartott kötet borítójára, aztán a zöld-fekete egyenruhát viselő társa szemébe nézett.
– Ez most komoly? – húzta el a száját. – Egy orvostól az ember nem várná, hogy hisz az ilyen légből kapott teóriákban. Amellett, hogy közepesen illegális, még baromság is.
– Mindenkinek kell egy hobbi – vont vállat Dea. – A történelmet pedig az éppen regnáló hatalom alakítja. Nem lehet tudni, hogy úgy történtek-e az események a valóságban is, ahogy a könyvekben áll.
– Igen. Mert valószínűbb, hogy Britanniát egy „ércdémon” védte meg a légióktól. Julius egyszerűen csak hasznosabbnak látott egy szövetséget a költséges inváziónál.
– És ez egyáltalán nem gyanús – mutatott Joonra a kötettel Dea. – Ahogy az sem, hogy az a kis sziget gyakorlatilag azt csinál, amit akar, miközben körbeveszi a Föld hetvenöt százalékát ellenőrző Interplanetáris Római Birodalom.
– Túl sokat látsz bele ebbe – vont vállat mosolyogva a férfi. – Val'szeg csak valami titkos kis paktum áll a háttérben, a császár és Britannia királya között. Amit akkor ércdémonnak neveztek, azt most robotnak hívnák. Egy kora román kori robot. Itt bukik meg az egész elmélet!
– Vagy egy páncélt viselő idegen.
– A galaxis tele van a provinciáinkkal – fordult a távolsági radar zöldesen fénylő monitora felé Joon, jelezve, hogy kezdi untatni a beszélgetés –, és egy pásztorkutyánál magasabb intelligenciával rendelkező fajt sem találtunk. Szerinted pedig évezredekkel ezelőtt már robotok, vagy páncélos idegenek rohangáltak a Földön. Honnan? Egy másik galaxisból? – a férfi kezdte felbosszantani magát, mindig is zavarta a sületlen beszéd. – Vagy az olimposziak egyike lehetett?
– Tudtad, hogy az istenkáromlás és tagadás még a mai napig szabálysértésnek számít? – ömlött el a kárörvendő mosoly Dea arcán. – Igaz, hogy a manapság már senkit nem ítélnek el ilyesmiért, de amíg a szenátus nem helyezi hatályon kívül az adott törvényt, addig akár perbe is foghatják azt, aki így beszél.
– Mondja az, aki kalózkönyveket olvasgat, hogy elkerülje az ultranetet felügyelő programok figyelmét – szúrt oda a Joon.

– Azt nézd meg! – hajolt közelebb a monitoron villogó jelhez az olajzöld kezeslábast viselő, fekete hajú férfi. – Ez nem egy „A”-kategóriás szállító?
– De – pillantott oda Dea. – Ráadásul a lajstromszáma alapján egy nagy hatótávolságú. Minek jön ez ide? – a nő választ sem várva nyúlt át a férfi válla felett, hogy lenyomja a rádió gombját:
– AG254–65-D lajstromszámú hajó, itt a Cc154-b hibernáló állomás! Egyenesen felénk tart!
– Helló Konzervgyár, itt az AG254–65-D, az Eyrus rendszerből! Nincs probléma, csak átszálló utast hozok! A végső célállomás az Európa lesz.
Dea elhúzta a száját a „Konzervgyár” hallatán, pedig mindenki így nevezi ezeket az állomásokat; Joon elvigyorodott.
– Ki lehet az, aki két nap alatt átszeli a galaxist, hogy utána hónapokat feküdjön a Zselében? Ráadásul azért, hogy egy koszos jéggolyóra utazhasson.
– Nem izgat – vont vállat unottan a nő. – Bedobozoljuk, aztán holnap reggel az első postajárattal mehet tovább.

Az űrállomást nem ekkora hajók fogadására építették. A Konzervgyár szinte eltörpült az áramvonalas cirkáló mellett, ami nagyon lassan navigálta közelebb magát – a kormányos alaposan leizzadhatott a művelet során. Miután végre összekapcsolódtak, megérkezett az utas, akit egy szimpla gömbkeréken mozgó kiszolgáló robot fogadott. A nő kuncogni kezdett, ahogy megpillantotta a jövevényt:
– A haja!
– Ejnye Dea! – csóválta meg a fejét Joon. – Ennél toleránsabbnak ismertelek! Ha pisiszínű hajjal akar emberek között mászkálni, az az ő dolga. Régen a nők festékkel kenték össze az arcukat, mert attól érezték szépnek magukat.
– Tudom – bólintott Dea, hollófekete, göndör hajkoronája megrezdült. – Csak olyan természetellenes hatást kelt ez az új hóbort. Ráadásul olyan hosszú, mint egy nőé, és a lila kaftánjáról még nem is esett szó.
A megfigyelőrendszer monitorain keresztül figyelték a különös alakot, amint a robot nyomában sétált méltóságteljes, nyugodt léptekkel. Komoly arcát mintha elefántcsontból faragták volna. Elérkeztek az egyik hibernáló kamrához. A férfi levetkőzött, az utolsó ruhadarab eltávolítását a nő elismerő füttyentése kísérte, amit Joon szúrós pillantással jutalmazott. A jövevény elhelyezkedett a kapszulájában, aminek a nyílását füstüveg ajtó zárta el, majd megkezdődött a Zselé betöltése. Azt mondják, ez a rész a legkellemetlenebb. Ha nem kapcsol be a pszichés gátlómező, ami kómaszerű állapotot okoz, ez a művelet rendkívüli pánikkal és fulladásérzéssel jár. Volt, aki pánikrohamot kapott ennél a pontnál, de a férfi egykedvű nyugalommal tűrte a procedúrát. Amikor a tartály színültig megtelt az átlátszó anyaggal, a szarkofágon egy apró, zöld fény gyulladt ki jelezve: a folyamat sikeresen lezárult.
– Ez is megvolt – ásított Joon, majd a kezelőpanel felé nyúlt, hogy éjszakai üzemmódba váltson. Ekkor egy pillanatra valami megzavarta. Mintha az egyik kijelző képe megrebbent volna. Odapillantott, de az csak a megszokott paramétereket mutatta. Hamarosan meg is feledkezett a dologról, miközben befejezte az esti rutinellenőrzést.

Bár mindegyiküknek megvolt a saját kis kuckója, általában a legénységi társalgóban töltötték a szabadidejüket. Leginkább a tévé miatt, de az a ki nem mondott feszültség is közrejátszott, ami a szolgálati idő végének közeledtével egyre intenzívebbé vállt kettejük között. Ráadásul volt, hogy egyszerre több száz öntudatlan életet kellett felügyelniük, ami folyamatos koncentrációt igényelt mindkettejük részéről.
Joon az egy kopott díványon hevert, és sörösdobozzal a kezében az egyik földi adó műsorát nézte, miután a hibernációba zárt utasokat az automata rendszer gondjaira bízta. A város alapítását ünneplő felvonulásról tudósítottak, amit hagyományosan a cézár beszéde követett. A férfit az uralkodó egy kivénhedt keselyűre emlékeztette. Egy méregdrága, arannyal hímzett, lila tógát viselő dögevőre.
– Na, mit mondott az tizedik Maximus? – szólalt meg Dea a dívány mögül, amitől Joon kicsit összerezzent.
– Tudod, a maximanus szokásos szövege – reagált flegmán a férfi, de a szíve majd' kiugrott a helyéről. – A szenátus, az örök város, új tesztrobbantások a Plútó-karon, bla-bla-bla.
– Te iszol? – vonta fel az egyik szemöldökét a nő, amire válaszul Joon a magasba emelte a kis hordót úgy, hogy látszódhasson a „nulla százalék”-felirat.
– Dea is leült, Joon kicsit felhúzta a lábát, hogy helyet adjon neki.
– Nem tudom, hogy hogyan csináljuk tovább.
– Mi a baj? – Joon inkább felült. Tudta, Dea most olyasmit akar mondani, amit nem lehet fekve meghallgatni. Ő is készült már erre egy ideje.
– Tudod. Mindkettőnknek családja van odalent, és a szolgálati idő hamarosan lejár. Akkor már nem csak a napi video-chat közben találkozunk velük, sokkal nehezebb lesz eltitkolni, hogy mi van köztünk.
– Azzal a problémával majd akkor foglalkozunk, amikor aktuális lesz – húzta el a száját a férfi. Rossz szokása volt a halogatás, és ezt Dea is tudta. – Nem vagyunk már gyerekek, akik azt hiszik, hogy ha szerelem van, más már nem is kell. Hogy a világ meghajlik a szívük súlya alatt. Nem rúghatunk fel egy felépített életet csak azért, mert egymásba gabalyodtunk.
– Felelősség – Dea elhúzta a száját. És kicsit elhúzódott a férfitől. – És mi van a boldogsággal?
– A boldogság az egyszerű emberek jutalma, amiért egyszerűek – dőlt hátra Joon és a plafontra nézett. – Nekünk csak villanások és szép emlékek jutnak.
A televízió képe hirtelen vibrálni és futni kezdett, Joon értetlenül közelebb hajolt. Egy felirat állt össze a képen a műsor háttere előtt: „Fuss”.
– Milyen hülye reklám – bosszúsan intett egyet a képernyő felé, mire az csatornát váltott: „fuss, fuss”. Minden alkalommal csak szaporodott a felszólítások száma.
Valami koppant a közelben, mindketten összerezzentek. Újabb koppanások következtek, amiket valami távoli, mély hangnemű rezgés kísért, mintha csak a falat fúrták volna valahol.
– Mi a franc? – tápászkodott fel Joon, és elindult a kijárat felé, hogy a vezérlőterembe menjen. Dea követte. A folyosókon Az éjszakai világítás kékje derengett, ruháikon apró csillagokként ragyogtak a fehér szövetszálak. Dea a faltra tette a kezét.
– Rezeg az egész állomás! Letértünk a pályáról?
Válaszul Joon megállt, és ugrott egyet.
– A gravitációs vektor rendben van. Ha le is tértünk, akkor nagyon lassan. Az nem magyarázná a zajokat és a rezgést.
Mindenesetre megszaporították a lépteiket, hogy minél előbb a vezérlőbe érkezhessenek. Közben a kopogást hangos, pattogó hang váltotta fel.
– Na jó, futás – sóhajtott a férfi, és eliramodott.
Szinte berobbantak a vezérlőbe. Minden monitor képe vibrált, ugyanazt az üzenetet közvetítve: „fuss, fuss, fuss”. A padló lassan megdőlt a talpuk alatt.
– A korrekciós hajtóművek megbolondultak! – kiabálta túl a zajt Joon. – Nem tudom leállítani őket, a rendszer lezárta magát!
– Merre visznek?! – kiáltott Dea.
– Egyenesen lefelé! Közben az egész létesítmény úgy pozicionálta magát, hogy a mentőkabinok vetőcsövei a Föld felé irányuljanak! – A nő elhátrált a konzolól:
– Itt fogunk meghalni.
Joon is tudta: ha ebben a helyzetben oldják ki a mentőkabinokat, az olyan lenne, mintha ágyúból nyitnának sortüzet a bolygóra. A ballisztikus ív helyett egyenesen a felszínt megcélozva városrészeket pusztíthatnak el a becsapódások, az utasoknak pedig esélyük sem lenne.
– A központnak mindenképpen tudnia kell erről! – Dea a kommunikációs konzolhoz sietett, felkapta a fülest és a mikrofonba kiáltott. – Földi irányítás, itt a Cc154-b! Vészhelyzetet jelentek! Elvesztettük az irányítást a meghajtórendszer fölött, az evakuáció nem lehetséges! Vették?!
Csak halk sistergés jött válaszul: „Fusssssssssh. Fussssssssssh.”
– Irány a legalsó szint, onnan manuálisan is kilőhetjük a hajtóműveket! – kiáltott végül Joon, és kikapta a fülest Dea kezéből, majd választ sem várva nekiiramodott. A nő szó nélkül követte. Ő is tudta, hogy az az egyetlen esélyük a túlélésre, ha leállítják az összes rendszert, mielőtt még túl késő lenne.
Ahogy a folyosón futottak, a nő egyre könnyebbnek érezte a lépteit. Futó pillantására Joon bólintással válaszolt: ő is észrevette a változást.
A leggyorsabban lefelé vezető utat a Zéró Kút jelentette, az egész állomáson áthaladó, függőleges járat, aminek a középen egy pózna futott végig és nem terjedt ki rá a mesterséges gravitációs mező. A bejárat előtt a férfi megtorpant, bal karjával megállította az éppen ugrani készülő nőt. Dea furcsálló pillantást vetett rá, aztán lenézett a melleihez préselődő karra. Joon megengedett magának egy futó mosolyt, leengedte a kezét és az egyik zsebéből elővett egy tollat, mit azután a kútba dobott. Abban a pillanatban, ahogy kikerült az állomás gravitációs mezejének hatóköréből, az íróeszköz egy puskagolyó sebességével lőtt ki felfelé.
– Nem jó ötlet – csóválta meg a fejét Joon. – Inkább használjuk a lépcsőt.
Az alacsonyabb tömegvonzás miatt praktikusabb volt ugrálniuk, öt-hat lépcsőfokot haladtak lefelé minden szökelléssel. Ez a lépcsőház csak a hibernáló termekig vitte őket, át kellett haladniuk a szarkofágok között, hogy tovább haladhassanak lefelé. Egy szervizrobot mellett futottak el, ami a földön fekve körözött: elveszíthette az egyensúlyát az ingadozó gravitációs erő, és a rázkódás miatt.
„Fuss! Fuss! Fuss!” – zörögte magas, elektronikusan létrehozott hangján. Gondosan elkerülték a gépesített dervist, ahogy tovább haladtak a kapszulák között; aztán Dea felsikkantott, ahogy megpillantotta a szarkofágokban tekergő, tátogó, felakadt szemű embereket.
– Mi a pokol ez?! – kiáltotta.
– Nem tudom! – lihegte Joon. – És nem hiszem, hogy tetszene a magyarázat!
Ahogy a kapszulák között rohantak, mindenhol ugyanazt tapasztalták, kivéve egyet. Joon lába a földbe gyökerezett az egyik tartály előtt. Dea megállt mellette, és rábámult a sárga hajú férfira, aki félig nyitott szemekkel, nyugodt arccal tekintett rájuk. Testén és az üvegen rengeteg apró lukacska látszott.
– Ő okozta az egészet? De hogyan? – Joon közelebb hajolt az ablakhoz. A testen látható, és az üvegen éktelenkedő lyukakat hajszálvékony légrések vonalai kötötték össze. – Valamik kijöttek belőle! Az állomás nem juthat le a Földre!
A testek azonnal befejezték a mozgolódást, ahogy ezt kimondta. Minden fej feléjük fordult, tétova kezek sokasága tapogatózott a kapszulák belső vésznyitó gombja után.
„Figyelem, biztonsági riasztás!” – szólalt meg az automata riasztórendszer. – „Az Orrkúp leoldva, a mesterséges gravitáció harminc másodperc múlva leáll!”
Az orvos és a technikus egymásra nézett. Mindketten tudták, hogy az Orrkúp nevű egység leválasztása a kényszerleszállási procedúra első része, ami meggátolja, hogy a gravitációt adó neutroncsillag-anyag a Földbe csapódjon. Alig maradt idejük.
A szarkofágok fedelei sorban kezdtek el felpattanni, a Zselétől csöpögő kezek nyúltak ki belőlük, ahogy az öntudatlan emberek a tartályok szélébe kapaszkodva próbáltak kikászálódni a gélszerű anyagból.
Dea és Joon futott, ahogy csak a lábuk bírta, aztán egyszer csak kiszaladt a talpuk alól a talaj: ta mesterséges gravitáció teljesen leállt. A lendület sodorta tovább őket a lefelé tartó csigalépcső korlátja felé. A férfi hátranézett, a több tucatnyi ragacsosan fénylő, meztelen testre, amik sorra rúgták el magukat a legközelebbi szilárd felületről. Egyenesen feléjük repültek, szinte kirobbanva az apró Zselédarabkák felhőjéből.
A menekülők elkapták a korlátot és a belendültek a lépcsőházba. Hamarosan nedves csattanások és kaparászó ujjak zaja követte őket.
– Mi a bánatos franc ez az egész?! – kapkodott a levegő után Dea, miközben minden erejét latba vetve vontatta magát a csigavonalban lefelé haladó korláton, szorosan a társa előtt.
– Invázió, mi más! – kiáltott vissza Joon. – Gondolom, a római Megalopolisz a becsapódás célpontja! Csak így van értelme!
Deán borzongás futott végig. Az a sok millió ártatlan ember, akinek fogalma sincs a veszélyről. Csak remélni tudta, hogy a férfi téved. Hátrapillantott, és az ereiben megfagyott a vér: a járatot teljesen kitöltötték az egymást taposó, nyomakodó emberek, akik kimeredt, üveges tekintettel meredtek rá. Nem figyelték, mibe kapaszkodnak a pergamen-sárga ujjaikkal, nem is pislogtak. A lépcsőház alsóbb szakaszára nyíló termekből is özönleni kezdek a meztelen emberek, a hátul haladó Joon szinte a nyakában érezte a lihegésüket. Karomszerűen behajlított ujjak húztak nyálkás csíkot a nadrágja szárára; reflexből hátrarúgott, nehogy megragadják.
Dea az adrenalintól remegő kézzel, kapkodva nyitotta ki a legalsó szint kerek csapóajtaját, amin mindketten átlökték magukat. De mielőtt Joon bezárhatta volna, nyirkos kezek kapaszkodtak az átjáró szélébe. Egy opálos tekintetű, vékony férfivel nézett farkasszemet, aki mögött végtagok és arcok nyüzsgő tömege közeledett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve berántotta maguk közé, hogy gyorsan bezárkózhassanak. Miután sietve elfordította a biztonsági zár kallantyúját, a támadóra vetette magát.
A levegőben pörögve küzdöttek, Joon nehezen talált fogást a sikamlós testen. Végül nagy nehezen sikerült lefognia, hogy Dea üthesse. A pucér férfi nyüszítve küszködött, nyálat fröcskölve hörgött, amikor Dea hirtelen leállt.
– Valami itt nem stimmel. Tartsd erősen.
Kezét a nyaki ütőerére helyezte, és ott tartotta pár másodpercig.
– Nincs pulzusa. Ez egy holttest – szólalt meg végül.
– Ahhoz képest elég rakoncátlan – nyögte Joon, miközben erőből tartotta a támadójukat. – Akkor ez most egy zombi?
– Nincs jobb szavam az állapotára – vont vállat a nő. – Igen, ez egy zombi. Viszont akkor a többieknek is élőhalottnak kell lenniük. A lukak a pisihajú szarkofágján! Ott szabadultak ki a baj okozói. Fogd még egy kicsit, megvizsgálom.
– Jó csak gyorsan – méltatlankodott Joon. – Ez egy baromi erős megboldogult.
Dea alaposan átnézte a testet. A jobb fülcimpája mögött végre megtalálta azt, amit keresett.
– Itt egy apró lyuk. Fel kéne boncolnom, hogy megtaláljam azt, ami belehatolt.
– Erre most nincs időnk, és nem is akarom látni – borzongott meg Joon. A lehető legnagyobb gyorsaságával elengedte, majd a jobbjával a tarkójánál újból megragadta a férfit, azután minden erejével a falnak csapta annak fejét, miközben a bal kezével egy csőbe kapaszkodott. A koponya nagyot reccsent, a test elernyedt, közben finom vérpermet felhője terjedt szét. – Nincs ész, nincs vész.
A testet hátrahagyva az egyik falat borító panelhez lökte magát, hogy letépkedje az azt biztosító plombákat és a mögötte futó kábelkötegekhez férhessen. Ezalatt Dea a levegőben úszó holttesthez siklott. Kintről az addigi zajokba kaparászás és tétova zörgés vegyült, azután halk fütyülés. Joon felkapta a fejét.
– A felső légkörhöz értünk. Már nem állíthatom le a rendszereket csak úgy! – a férfi agya szinte füstölt a megerőltetéstől, a szemei vadul cikáztak. – Ha ezt tenném... – dünnyögte – Hm. Talán beválik.
Letépett még pár burkolólapot, közben a fejét kapkodta egyik kábelkötegtől a másikig. Kitépett pár nyáklapot, máshonnan egy maroknyi vékony, színes kábel egyik végét. „Hm-hm” – dünnyögte maga elé, aztán öklével egy magasabban elhelyezkedő kábeldoboz ajtajára csapott, amitől az kipattant a helyéről, és lassan elúszott onnan. Megkapaszkodott, aztán egy hirtelen mozdulattal kitépett egy maroknyi sárga vezetéket.
– Biztosan tudod, hogy mit csinálsz? – szólt oda neki Dea.
– Te csak játssz szépen a hulláddal, dokinéni – morogta Joon. – Ehhez én értek.
– A férfi a fogaival letépte és kiköpködte pár színes és sárga vezeték szigetelését, aztán összesodorta őket, hogy meghosszabbítsa azokat. Drótvágójával lecsippentette a nyáklapra forrasztott vezetékeket, hogy aztán rájuk köthesse az általa preparáltakat. „Minerva segíts” – sóhajtott, egy csókot nyomott az alkatrészre és visszaillesztette a helyére.
Pár másodpercig semmi nem történt. Joon már el is kezdett volna káromkodni, amikor a fülsiketítő robaj hirtelen elült. Nem sokkal később a fütyülés is halkulni kezdett, majd az is teljesen megszűnt.
– Na! Mégiscsak zseni vagyok! – rikkantott Joon, miközben ő, Dea és a holttest is ereszkedni kezdett a padló felé, közben újra pattogás és nyikorgás töltötte be a teret.
– Visszatért a zaj! – kiabált a nő.
– De ez a jobbik féle! – üvöltött Joon. – Átkötöttem a vezérlést, úgyhogy minél gyorsabban akar a Földnek rohanni, annál lassabban fog! Remélhetőleg nem túl intelligens az a dolog, ami átvette az irányítást, és kitart az üzemanyag is, amíg elérjük a szökési sebességet!
– Van itt még valami.
– Most nem érek rá, figyelnem kell, hogy minden rendben menjen!
– Fuss... – Dea könnybe lábadt szemmel mutatta fel a jobb tenyerét, rajta egy lévő apró nyílással.
– Ez mikor történt? – hűlt el Joon.
– Fogalmam sincs – nézett rá a kezére Dea –, nem éreztem fájdalmat. Akkor jöhetett át, amikor a testet vizsgáltam. Ezt válthatja ki az élettel összegyeztethetetlen sérülés. A vektor elhagyja a gazdatestet.
– Azt sem tudjuk, mi okozta ezt! – tárta szét a kezét Joon. – Talán csak megszúrtad magad, vagy ilyesmi!
– Beszél hozzám – rázta meg a fejét a nő. – Futnom, menekülnöm kell. Emberek közé kell vegyülnöm, minél hamarabb! – Testét köhögés rázta meg, ahogy a kijárat felé indult, de a folyamatosan növekvő G-erő lelassította.
– Ne merészeld! – kiáltott rá Joon. – Megölsz minket!
– Halottak vagyunk. Már tudom. – Ujjai a nyitókarra fonódtak.
A gravitációs erő lassan kezdte meghaladni a földi tömegvonzás háromszorosát is, ahogy a rendszereket megfertőző tudat növelte a hajtóművek teljesítményét. „Hamarosan el kell fogynia az üzemanyagnak” – villant át Joon fején a gondolat, ahogy a lassan felszálló szürke köd fátylán át vánszorgott a nő felé.

Joon ágyban fekve ébredt, amitől teljesen összezavarodott, amíg meg nem pillantotta a Centro Di Salute kék cérnával hímzett logóját a fehér takarón: megmentették őket. Eszébe jutott Dea. Körülnézett, de a nyomát sem látta. Habfehér, orvosi kezeslábast viselő férfi lépett be, testén az orvosok zöld tógájával.
– Üdvözlöm, Domicián vagyok. A Földön van. Tudja milyen évet írunk?
– Hol van Dea? – kérdezett vissza Joon.
– A kollégája jól van. Kiszedtük belőle azt a kis bestiát, és miután válaszolt a kérdéseinkre, hazaengedtük a családjához – az utolsó szót jelentőségteljesen kihangsúlyozta. – Nos?
– 3253. – dőlt hátra lemondóan Joon.
– Rendben. Úgy tűnik, nem esett komoly baja, nemsokára önt is elengedjük. Akarja tudni, hogy mi fertőzte meg az állomást?
– Azt hiszem, a történtek után ez a minimum – könyökölt fel Joon. – Mellesleg jól megfázhattam valahol, mintha lázas lennék.
– Nem lenne meglepő, órákig hevert a padlón – mosolyodott el az orvos, miközben a zsebéből apró üvegcsét húzott elő. Joon-nak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa a benne tekergő, fémesen csillogó kis férget. – Bámulatos kis mocsok ez!
– Mi ez, valami idegen parazita? – hunyorgott Joon.
– Teljesen mesterséges, olyan energiaforrással, ami az emberiség számára ismeretlen. Ha a testbe kerül, leállítja a testműködést, aztán újraindítja a motorikus funkciókat. Gyakorlatilag bábozik az áldozatának holttestével, miközben energiával látja el a sejtjeit.
– Évtizedekkel a mi technikai színvonalunk előtt jár! – Joon Dea könyvére gondolt. – Tehát idegen eredetű?
– Talán – vont vállat a doktor. – Ahogy az is lehet, hogy valami magányos zseni életének a főműve, a galaxis másik végéről. Ami biztos, hogy a tudósainkat jó hosszú időre lefoglalja majd ennek a rejtélynek a kibogozása. És most pihenjen – mosolyodott el újból, amikor zsebre vágta a fiolát. – nemsokára kap gyógyszert a megfázására. Jól kell lennie, amikor a cézár elé kísérik!
– Miért visznek hozzá? – Joon gyomra egy pillanat alatt összeszorult.
– Ki fogja tüntetni, maga észlény! – nevetett fel Domicián. – Hiszen megmentette a világot!