Arnold Lexman bosszúsan markolta a rendőrautó volánját. Ki nem állhatta, amikor akció közben még egy civilre is vigyáznia kellett. Szerencsére nem fordult elő túl gyakran. Az anyósülésen ülő dúsgazdag férfira sandított: Sötét öltönyt viselt fehér inggel, a haja frissen vágva. Vastag, sötét szemöldöke ráncba szaladt, ahogy dióbarna szemeivel céltudatosan nézett kifelé.
A rendőr csökkentette a magasságot, ahogy közeledtek az akció helyszínéhez.
– Mégis, mi van abban a ládában, Mr. Cartworth? – kérdezte oda sem pillantva.
– A legfontosabb dolog a világon – válaszolta a másik hűvösen.
– Arany? Értékpapírok? Jó lenne valami konkrétumot is tudni.
– Szerintem ez nem tartozik magára – villant meg Cartworth szeme. – Csak szerezze vissza az átkozott tulajdonomat! Ha minden rendben lesz, talán megengedem, hogy belepillantson.
Arnold nem erőltette tovább a beszélgetést. A rendőrautó puhán landolt egy régi raktárház előtt, több hasonló jármű közé. A megkülönböztető jelzések pirosra és kékre színezték a környező világot.
Miután felnyíltak a sirályszárny-ajtók, mindketten kiszálltak. Arnold egy jegyzetelő rendőrhöz sietett, Cartworth szorosan a nyomában lépkedett.
– Jelentést – szólította meg.
– Elfoglaltuk a raktárt, minden bűnöző meghalt az akció közben kitört tűzharcban.
– Megvan a ládám? Megtalálták?! – furakodott előre Cartworth. A rendőr belelapozott a jegyzeteibe.
– Igen, találtunk valamit, ami megfelel a leírásnak, amit megadott.
– Azonnal látni akarom! – indult meg.
Lexman tudta, hogy felesleges lenne vitába szállnia a férfivel, aki a kapcsolatai révén még azt is elérte, hogy a pitiáner kis rablási ügye elsődleges prioritást kapjon. Utána sietett, de alig tudta tartani a lépést. Egy megszeppent helyszínelő a raktár hátsó része felé mutatott, amikor Cartworth szinte lerohanta a kérdésével.
Végül megérkeztek a helyre, ahol a közönséges, barna plasztacél láda állt. A milliomos arcán megkönnyebbült mosoly suhant keresztül, ami őszintén meglepte Arnoldot: tényleg fontos dolog lehetett ott, abban a nagy dobozban.
Cartworth lassan a ládához sétált, mutatóujjával gyengéden végigsimította a fedél rövidebbik élét. Arnold közelebb lépett, amikor a férfi felnyitotta a fedelet, majd csalódottan húzta el a száját.
– Arany. Valahogy sejtettem.
Cartworth mosolya letörölhetetlenül az arcán ragadt. Felemelt egy nehéz aranykupát, megdöntötte, hogy végigszaladjon rajta a fény, aztán a rendőr legnagyobb megdöbbenésére messzire hajította. Ezt követte a többi érték is, ami a ládában lapult: drága ékszerek és kegytárgyak végezték a padlón csörömpölve. Végül a fenéklemezen heverő vastag, régi érméket is összesöpörte, hogy fémesen csilingelő esőként a padlóra szórja.
– Kérem a kését – nyújtotta ki a kezét végül, közben végig a láda belsejét figyelte.
Miután megkapta a fegyvert, annak hegyét a láda falának és fenekének találkozási pontján végigfutó vékony résbe illesztette, hogy felfeszítse az alsó lemezt.
A rendőr megdermedt a megdöbbenéstől, amikor Cartworth átadta neki a felfeszegetett fémlapot.
– Tudja, az arany gyönyörű. Hiányozni fog a csillogása, a súlya. Hiányozni fognak azok a tapasztalatok, az érzéki élmények. De amikor a ládámat ellopták, rájöttem: ez mind nem is számít igazán. Ezek nem valóban fontos dolgok. Nem mélyek. Tanuljon tőlem nyomozó – azzal fellépett a láda szélére, és beleugrott.
Arnold utána nézett a láda mélyére, a távolban ragyogó csillagok és messzi galaxisok felé, amik között a távolodó alak egyre kisebbé vállt, miközben ragyogó fény ölelte körül, és nyelte magába.
„A legfontosabb dolog a világon, hogy otthon legyünk benne” – mosolyodott el Arnold.